Kételkedés Kínával szemben
Kína, mint Ázsia reménysége, vagy Kína, mint globális probléma: ki tudná biztosan megmondani, hogy melyik alternatíva lesz a győztes? Az óvatos állásfoglaló valószínűleg a középutat választja majd. Kína felmérhetetlen fejlődési lehetőségi még messze nincsenek kimerítve, de el kell ismerni, hogy a fejlődéssel együtt a problémák is nőnek. Mindebből következik, hogy Kína lassan egy „normális ország” lesz, ahol a lehetőségeket és a kockázatot pontosan mérlegelni kell. Csakhogy ez a „normális ország” egy olyan nagyságot képvisel, amely minden kereteket szétfeszít. Olyan dimenziókkal kell megbírkózni, amelyekről nincsenek igazán használható tapasztalatok. A gyakorlatban ez azt jelenti, ha Kínából világhatalom válik, ez nem kevesebb problémával jár majd az államok közössége számára, mintha Kína gazdasága és politikai rendszere zátonyra futna.
Egyenlőre túlsúlyban vannak a különböző tényekre alapozott bizakodó prognózisok. A pekingi kormány kétségtelenül ellenállt a növekvő kísértésnek, hogy leértékelje a jüant, melynek fejében azonban piaci részesedéseiből, illetve versenyképességéből veszített. De az ellenállást Washingtonban és Ázsiában megkönnyebbüléssel nyugtázták. A jelenleg 140 milliárd dolláros devizatartalék biztos hátteret ad a kormánynak, és az éveken át csodált gazdasági növekedési ráta 7,6 %-kal még mindig figyelemreméltóan magas. További tényként említhető, hogy Kína megszigorította a tőkemozgások - ezzel együtt a nem kielégítően szabályozott bankrendszer - ellenőrzését és felerősítette a nagy méreteket öltő korrupció elleni harcot. A külvilág felé Kína magabiztosabb, nacionalistább, ami egyrészt a kommunista dogmák csökkenő kohéziós funkcióját hivatott pótolni, másrészt egy eszköz az egyre kevésbé befolyásolható lakosság mobilizálására. Mindezen intézkedések elismerésre méltóak, különösen ha a nagy szomszédra és korábbi példaképre Oroszországra gondolunk. A pozitívumok persze nem fedik el teljesen a számos figyelmeztető repedést a kínai falon.
1998 elején megjelent „Kína csapdája” c. könyvében He Qingling kínai közgazdásznő a nagyra értékelt Teng Hsziao-ping gazdaság politikáját egy „óriási és rettenetes hibának” minősíti, amelyért nemcsak Kína, de az egész világ fizetni fog. Ha emlékeztet arra, hogy pontosan 100 évvel ezelőtt egy, az akkor uralkodó Qingdinasztia megmentését célzó nagy reformprogram bukása 5 fő okra volt visszavezethető: a lakosság nagyságára, a stagnáló mezőgazdaságra, a szociális egyenlőtlenségekre, a korrupcióra és az alacsony oktatási színvonalra. Ha szerint pontosan ezek a gondok gyötrik most is az országot. Emlékeztetőül: Kína gazdasági fejlődése Teng alatt a mezőgazdaság példátlan liberalizálásával indult meg. Az önálló gazdálkodásba kezdő parasztok hatékonyabban termeltek, árúikért többet kaptak, mint korábban a közösben. A 90-es évek elején azonban lelassult a növekedés, ami egyrészt arra vezethető vissza, hogy a parasztságot a helyi adminisztráció keményen zsarolta és adóztatta, másrészt, hogy 120 millióan közülük elvándoroltak a városokba. Kína óriási városai azok, ahol a 90-es évek első felének „gazdasági csodája” lezajlott - kevésbé a saját alkotóerőnek, inkább az állami vagyon fosztogatásának és a gyorsan beáramló külföldi tőkének köszönhetőek. Kína állami bankjai még ma is támogatják a teljesen deficites gyárakat és üzemeket. Ez 1997-ben 140 milliárd dollárba került, ami csaknem a magán-megtakarítások felének felel meg. Noha az állami szektor aránya a bruttó társadalmi termék tekintetében még mindig körülbelül egyharmadot tesz ki ( 20 évvel ezelőtt 100%), meg kell állapítani, hogy csak 10%-a jön létre a városi magán kézben lévő üzemekben, a maradék 60%-ot pedig a mezőgazdaság és a vidéki ipar termeli meg.
De nemcsak a mezőgazdaság fölött gyülekeznek fekete felhők. Hosszútávon sokkal fenyegetőbb a környezet állapota. A légszennyeződés a kínai nagyvárosokban ötször nagyobb, mint az amerikaiakban. A víztartalékok csökkenése Pekingben egy már felismert, de még meg nem oldott probléma. 1950-ben a talajvízszint 5 méterre volt a földfelszín alatt, jelenleg ez 50 méter. Az ipar és a mezőgazdaság javára történő vízelvezetések mind több folyó kiszáradását okozzák. Az 1,3 milliárd kínainak (a világ népességének az ötöde) csak a világ mezőgazdaságilag hasznosítható területének 7%-a áll a rendelkezésére. S ez a részesedés is csökkenő tendenciát mutat, főként az infrastrukturális beruházások, az iparosítás és a városiasodás okán. Becslések szerint, a Kína gazdasági fejlődése által évente okozott környezeti károk megszüntetésének költsége magasabb lenne, mint az ország éves nemzeti bevétele. Drámai példázatként jelentkezett idén nyáron a Jangce folyó áradása, amely 300 millió embert érintett és mindenki számára világossá tette, hogy milyen felelőtlen ül járt/jár el a kínai kormánya környezettel szemben. Nem kell pesszimistának lenni ahhoz, hogy kijelentsük, Kína és vele az egész világ hamarosan megkapja a számlát.
Ez tehát Kína másik és sokkal borúsabb arca, amely az ország mainál differenciáltabb megítélésére kényszeríti a szakértőket, a befektetőket és a politikusokat. Egy német miniszter megállapítása, miszerint „Kína egy szikla a lángtengerben” nemcsak rövidlátó, de helytelen is. Időközben a nemzetközi befektetési tanácsadócégek elkezdték a kínai állami vállalatokat visszaminősítését. Mindez persze nem kell, hogy pánikhangulatot keltsen, a nagyságban pozitív lehetőségek is rejlenek. 4000 éves története során Kína figyelemreméltó tűrőképességről és tanulási vágyról tett tanúbizonyságot. E téren a lehetőségek még nincsenek kimerítve. Ezért ajánlatos ezt az országot teljes komplexitásában, a jó és a rossz oldalaival együtt szemlélni.
Egyenlőre túlsúlyban vannak a különböző tényekre alapozott bizakodó prognózisok. A pekingi kormány kétségtelenül ellenállt a növekvő kísértésnek, hogy leértékelje a jüant, melynek fejében azonban piaci részesedéseiből, illetve versenyképességéből veszített. De az ellenállást Washingtonban és Ázsiában megkönnyebbüléssel nyugtázták. A jelenleg 140 milliárd dolláros devizatartalék biztos hátteret ad a kormánynak, és az éveken át csodált gazdasági növekedési ráta 7,6 %-kal még mindig figyelemreméltóan magas. További tényként említhető, hogy Kína megszigorította a tőkemozgások - ezzel együtt a nem kielégítően szabályozott bankrendszer - ellenőrzését és felerősítette a nagy méreteket öltő korrupció elleni harcot. A külvilág felé Kína magabiztosabb, nacionalistább, ami egyrészt a kommunista dogmák csökkenő kohéziós funkcióját hivatott pótolni, másrészt egy eszköz az egyre kevésbé befolyásolható lakosság mobilizálására. Mindezen intézkedések elismerésre méltóak, különösen ha a nagy szomszédra és korábbi példaképre Oroszországra gondolunk. A pozitívumok persze nem fedik el teljesen a számos figyelmeztető repedést a kínai falon.
1998 elején megjelent „Kína csapdája” c. könyvében He Qingling kínai közgazdásznő a nagyra értékelt Teng Hsziao-ping gazdaság politikáját egy „óriási és rettenetes hibának” minősíti, amelyért nemcsak Kína, de az egész világ fizetni fog. Ha emlékeztet arra, hogy pontosan 100 évvel ezelőtt egy, az akkor uralkodó Qingdinasztia megmentését célzó nagy reformprogram bukása 5 fő okra volt visszavezethető: a lakosság nagyságára, a stagnáló mezőgazdaságra, a szociális egyenlőtlenségekre, a korrupcióra és az alacsony oktatási színvonalra. Ha szerint pontosan ezek a gondok gyötrik most is az országot. Emlékeztetőül: Kína gazdasági fejlődése Teng alatt a mezőgazdaság példátlan liberalizálásával indult meg. Az önálló gazdálkodásba kezdő parasztok hatékonyabban termeltek, árúikért többet kaptak, mint korábban a közösben. A 90-es évek elején azonban lelassult a növekedés, ami egyrészt arra vezethető vissza, hogy a parasztságot a helyi adminisztráció keményen zsarolta és adóztatta, másrészt, hogy 120 millióan közülük elvándoroltak a városokba. Kína óriási városai azok, ahol a 90-es évek első felének „gazdasági csodája” lezajlott - kevésbé a saját alkotóerőnek, inkább az állami vagyon fosztogatásának és a gyorsan beáramló külföldi tőkének köszönhetőek. Kína állami bankjai még ma is támogatják a teljesen deficites gyárakat és üzemeket. Ez 1997-ben 140 milliárd dollárba került, ami csaknem a magán-megtakarítások felének felel meg. Noha az állami szektor aránya a bruttó társadalmi termék tekintetében még mindig körülbelül egyharmadot tesz ki ( 20 évvel ezelőtt 100%), meg kell állapítani, hogy csak 10%-a jön létre a városi magán kézben lévő üzemekben, a maradék 60%-ot pedig a mezőgazdaság és a vidéki ipar termeli meg.
De nemcsak a mezőgazdaság fölött gyülekeznek fekete felhők. Hosszútávon sokkal fenyegetőbb a környezet állapota. A légszennyeződés a kínai nagyvárosokban ötször nagyobb, mint az amerikaiakban. A víztartalékok csökkenése Pekingben egy már felismert, de még meg nem oldott probléma. 1950-ben a talajvízszint 5 méterre volt a földfelszín alatt, jelenleg ez 50 méter. Az ipar és a mezőgazdaság javára történő vízelvezetések mind több folyó kiszáradását okozzák. Az 1,3 milliárd kínainak (a világ népességének az ötöde) csak a világ mezőgazdaságilag hasznosítható területének 7%-a áll a rendelkezésére. S ez a részesedés is csökkenő tendenciát mutat, főként az infrastrukturális beruházások, az iparosítás és a városiasodás okán. Becslések szerint, a Kína gazdasági fejlődése által évente okozott környezeti károk megszüntetésének költsége magasabb lenne, mint az ország éves nemzeti bevétele. Drámai példázatként jelentkezett idén nyáron a Jangce folyó áradása, amely 300 millió embert érintett és mindenki számára világossá tette, hogy milyen felelőtlen ül járt/jár el a kínai kormánya környezettel szemben. Nem kell pesszimistának lenni ahhoz, hogy kijelentsük, Kína és vele az egész világ hamarosan megkapja a számlát.
Ez tehát Kína másik és sokkal borúsabb arca, amely az ország mainál differenciáltabb megítélésére kényszeríti a szakértőket, a befektetőket és a politikusokat. Egy német miniszter megállapítása, miszerint „Kína egy szikla a lángtengerben” nemcsak rövidlátó, de helytelen is. Időközben a nemzetközi befektetési tanácsadócégek elkezdték a kínai állami vállalatokat visszaminősítését. Mindez persze nem kell, hogy pánikhangulatot keltsen, a nagyságban pozitív lehetőségek is rejlenek. 4000 éves története során Kína figyelemreméltó tűrőképességről és tanulási vágyról tett tanúbizonyságot. E téren a lehetőségek még nincsenek kimerítve. Ezért ajánlatos ezt az országot teljes komplexitásában, a jó és a rossz oldalaival együtt szemlélni.
bejegyezte: ra-ron , bejegyzés időpontja:
10:59
<< Főoldal