Kína két arca

Az Amur folyótól a déli országhatár beszögelléséig húzott választóvonal két azonos területű, de merőben eltérő arculatú részre osztja Kínát. A belső országrész ­Nyugat-Kína - a kietlen fennsíkok és a szélsőségesen kontinentális, sivatagi-félsivatagi éghajlatú medencék világa. Legzordabb része a Himalája és a Kunlun lánchegységei között elterülő Tibeti-magasföld. Méltán nevezik „a világ tetejének”, hisz mélyebben fekvő részmedencéi is 3000-5000 méter magasságúak.

Nyugat-Kínában alig van művelésre alkalmas föld. Az őshonos népek - a mon­golok, ujgurok és tibetiek - közé csak az oázisvidékeken és a városokban telepedtek le kínaiak. A ma is nehezen megközelíthető Nyugat-Kínára az ország lakosságának alig 5-6%-a jut és a hatalmas terület gazdasági jelentősége elenyésző.

Annál sűrűbben lakott viszont a birodalom ősi magterülete, Kelet-Kína. A belső magasföld északon egyre alacsonyabb hegységekkel s a közéjük zárt löszfennsí­kokkal lépcsőzetesen ereszkedik le a Kínai-alföld és a Mandzsu-medence irányába. A keleti országrészt kettészelő Jangce folyó mentén is tágas medencék sorjáznak. Itt a Kínai-alföld nedves kontinentális klímáját már szubtrópusi monszun éghajlat váltja fel. Az ősmasszívumon kialakult Dél-kínai-hegyvidéket temérdek apró medence tagolja. A lakosság a termékeny síkságokon és a medencékben tömörül. Valóságos emberi hangyabolyok ezek: a népsűrűség sok helyütt az 1000 fő/km2 értéket is meghaladja.

Kína területének mindössze 1/10-e áll művelés alatt. A szántók bővítését a nyu­gati országrész fennsíkjain főleg a szárazság akadályozza. A nyári esőktől öntözött keleti országrészben az élénk domborzat szab korlátot a földművelésnek, bár a sok munkával kiképzett teraszok a meredek lejtőkre is fölkapaszkodnak. A Jangcétól délre a vetésterületet a termőföldek többszöri kihasználásával növelik. A szubtrópusi monszun éghajlat általában évi két aratást tesz lehetővé. A legdélibb partvidéken – ahol a fagy már ismeretlen – a rövid tenyészidejű rizsfajtákból évente három termés is betakarítható.